Sokat gondolkoztam azon, hogy miként fogjak neki újra az írásnak. Töprengtem azon, hogy vajon nekem a kicsi noteszomba kellene-e jegyzetelnem, vagy ide írjam fel a gondolataimat. Milyen érdekes egyébként, hogy mennyivel egyszerűbb az embernek gépelnie mint kézzel írnia. De félek, hogy amit itt írok elfelejtem. Talán még annál is rosszabb történik vele, akaratom ellenére eltűnik minden innen.. ettől nagyon félek. 

Az első bejegyzés a zöld fényről már nem igazán tudom mi inspirálta. Többet nem írtam csak az idézetet és a képet. De ha most jobban belegondolok ez a kép nagyjából A.-val való kapcsolatom első évéből származhatott, amikor először láttam a Nagy Gatsby című filmet. Leonardo Di Caprio személye már alapból egy jó hívószó, hogyha filmekről van szó. Majdnem az összes olyan filmjét láttam, amit már felnőtt korában készített. Di Caprio azon kevés színészek egyike, akire nagyon jól ráillik a mániákus, megszállott, de érzelmes ember személye. Jól át tudja adni a káoszt és azt amit éppen a karaktere megtestesít. De milyen karakter is Gatsby?

Gatsby egy álmodozó. Olyan ember, aki a hétköznapok konvencióit kívül hagyva képes élni az életét. Betartva a parti etikettet tart fogadásokat fényűző házában. Mindene megvan, hiszen hírnév, siker és rajongás az élete. Már ha ez jelenti a "mindent". A film persze rámutat, hogy hiányzik neki valami, hogy az ember lehet magányos úgy is, hogy soha nem tölt egy percet sem egyedül. De milyen ez a magány? Ez a legszomorúbb fajtája. Olyan, ami igazán kikészíti az ember lelkét. 

Ő igazából senkit nem érdekel, senki nem Gatsby barátja akar lenni. Mindenki Gatsbyvel akar lenni, de igazából senki sem VELE akar lenni. Rendkívül szörnyű helyzet lehet. Talán ez is rávilágít arra, hogy mennyire nem minden az ember életében a siker a csillogás és a pénz. De akkor milyen másféle értelmet lehet adni a dolgoknak? Mit tudunk célként kitűzni magunk elé?

Amint végeztem az egyetemen megszűnt számomra az objektíve értékelő és egyben rám vigyázó világ. Amióta az eszemet tudom egy dolog volt a feladatom, tanuljak. Eleinte azért mert a szüleim rugdostak, hogy üljek oda a könyv elé. Később ez már az én passzióm lett, felébredt bennem a tettvágy. Amint befejeztem az egyetemet és megkaptam a diplomámat lényegében beléptem az élet kapuján. Kicsit úgy éreztem, hogy egészen addig egy olyan labirintusban jártam, amelynek minden kijárata ide vezetett. De amíg a labirintusban előbb utóbb felviláglik a cél, addig az élet kapuján átlépve semmilyen céllal nem találkozunk. Megszűnnek a kötelezettségeink és mi ott állunk és nem tudjuk merre menjünk mit csináljunk. 

Sok ember itt követ el hibát először igazán. Nem ismeri fel, hogy már az élet kapuján kilépett és őt nem védi semmilyen rendszer a továbbiakban. Nem kell már egyetemre, középiskolába járni így nem kell, hogy otthon legyen az ember délután, hogy tanulhasson, nem fog anya főzni vizsgaidőszakban. Az embernek a saját talpára kell állnia. 

Aki ezt elmulasztja annak sajnos általában csúfos leckét ad az élet. Többen, akik elvégeznek valamit és kitanulják magukat még belekezdenek valamibe. Tolják csak tolják a felnőtté válást egészen addig amíg lehet. Amíg anya és apa nem dobja ki őket otthonról, amíg nem kapnak egy olyan jelet az élettől ami a továbbállásra késztetné őket. Ez pedig megágyaz annak, hogy emberek 25 évesen nem tudnak egy szendvicset megcsinálni, bevetni az ágyukat és levinni a szemetet. Azért tudom, hogy ez így van, mert amíg nem végeztem az egyetemmel én is ezt csináltam. Otthon voltam, főztek és mostak rám nekem pedig csak tanulnom kellett. Nem mértem fel, hogy ez mekkora egy áldás számomra. Nem kell mindezeket magamnak megcsinálnom. Mivel minden barátom a fővárosból származik/ vagy előbb utóbb oda költözött, így nem szembesültem azzal a réteggel aki úgy áll neki a tanulásnak, hogy mellette két vagy három kisebb munkát vállal, mert őt nem tudják otthonról eltartani. Sajnálom, hogy az emberek eddig húzzák. Pedig a felnőtté válásnak semmi köze a 18. év betöltéséhez, ilyen szempontból - ha úgy tetszik - a kor tényleg csak egy szám. 

De mi is vár arra az emberre aki kilép az élet kapuján és megpróbál egyedül talpon maradni ebben a csöppet sem egyszerű világban. A legegyszerűbb válasz az, hogy az élet összes baja és gondja várja. Ha eltűnik a szülői védekezés és teljes értékű életet kell élnünk, hamar rájövünk, hogy az alapvető fontosságú dolgok véghezvitele is sokszor hatalmas nehézségbe ütközik. Ilyenkor az élet fölénk roskad és mi azt hisszük, hogy mi cipeljük a világ legnagyobb súlyát. Ez részben igaz is. Mindenki a saját világának súlyát cipeli, aminek egy része az amit a legjobb igyekezetünk ellenére sem fogunk tudni magunkról levetni (gyerekkori trauma, család, régi barátok) de egy nagy része általunk vállalt dolog. Ezt a súlyt kell tisztességgel hordani addig amíg csak tudjuk. És még annál is tovább.. 

Számomra az élet kapuján való kilépés most következett el. Most, hogy A. nincs már számomra többé. Nekem eddig mindent megadott az életben amit nő adhatott nekem. Szeretetet, törődést, féltést, odaadást, szerelmet. Vele egy csoda volt felnőni. Talán életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor rádöbbentem, hogy ezen a kapun nem tudunk egymás kezét fogva átférni. Ez nem két személynek készült. El kell engednünk egymás kezét, hogy egymás után és külön tegyük meg azokat a lépéseket, amiket a nagybetűs élet számunkra eddig ismeretlen része tartogat. De nem volt hiábavaló az eddigi kézfogás. Nem olyan egyszerű a labritintusból megtalálni a legrövidebb, legkevésbé keserves utat kifele. Amikor pedig ránksötétedett a szűk falak között, mi mindig ott voltunk egymásnak bevilágítottuk a teret. 

Megkönnyebbültem, de kétségbe is estem. Eltűntek mellőlem a falak. Nincs más, csak az élet végtelen lehetőségeinek tárháza. Akármerre is indulok egy új ismeretlen élmény, kaland vagy kudarc fog várni. A kérdés inkább az, hogy mégis merre kell elindulni? Elérkeztünk oda, amire nem tudok válaszolni. Ez az elkövetkező hónapok feladata lesz. Kideríteni, hogy melyik az az irány amelyikbe indulnom kellene. Nem fogják már a kezem, így egyszer végre saját magam leszek a kétstégbeesésemkor a támaszom, nem lesz - és nem is akarom hogy legyen - aki megvígasztaljon. Marad az egyedüli öröm, egyedüli bánat. Keresem a zöld fényt..